Fábry Zoltán, Szövetségünk díszelnöke

 

 

Ki volt Fábry Zoltán?

Író, irodalomkritikus, publicista. 1897-ben Stószon született. A rozsnyói evangélikus főgimnáziumban érettségizett (1915), majd az első világháború különböző frontjain harcolt. 1918-ban Budapesten magyar irodalmat hallgatott, ám családi gondjai, illetve tüdőbetegsége miatt tanulmányait félbehagyta. Az 1920-as évektől kezdve rendszeresen publikált, 1930-tól elsősorban a baloldali sajtóban. 1927–1939 között szlovenszkói szerkesztője volt a kolozsvári Korunknak, 1931–1936 között Az Út szerkesztője. 1938 őszén felajánlották Fábrynak az emigrálás lehetőségét, de ő Stószon maradt. A háború alatt az antifasiszta és háborúellenes mozgalom fáradhatatlan szószólója, tevékenységéért 1941-ben az illavai várbörtönbe zárták. 1939–1948 között nem publikálhatott. az 1946-os A vádlott megszólal c. manifesztuma tiltakozás a szlovákiai magyarok jogfosztása ellen, ám csak 1968-ban jelenhetett meg nyomtatásban. 1948 után haláláig a csehszlovákiai magyar irodalom szinte egyszemélyes intézménynek számító vezéralakja. 1949-ben a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete (CSEMADOK) örökös díszelnökévé választotta. 1953-56 között a Csemadok Fáklya című lapjának munkatársa volt. Az 1948. dec. 15-én indult Új Szónak is, valamint 1958-tól haláláig főmunkatársa az Irodalmi Szemlének. 1970-ben Stószon halt meg. Főbb díjai, kitüntetései: Érdemes művész (1957); a Csehszlovák Írószövetség Nemzetiségi Díja (1964); Madách-díj (1967); Munka Érdemrend (1967); a Magyar Népköztársaság Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1967). 1989 után életműve kapcsán heves vita alakult ki a szlovákiai magyar sajtóban. Munkásságát 2009-ben Magyar Örökség díjjal jutalmazták.

Végrendeletében örököseként a Csemadokot nevezte meg. Élete és munkássága előtt tisztelegve hívta életre a Szövetség a Fábry Zoltán Napokat. A napokat kezdetben Kassán, ezután Kassán és Szepsiben felváltva, jelenleg Szepsiben rendezzük. Főszervezője a Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Szepsi Alapszervezete. A Fábry Zoltán Napok keretében nyílt 2018-ig lehetőség a Fábry Zoltán-díj átadására. 

 

A Csemadok Országos Elnöksége a legnagyobb körültekintéssel kíván eljárni a Fábry-örökség kérdésében. A magyar kormány támogatásával sikerült felújítani a Fábry-házat. A Fábry Napok méltó körülmények között kerülnek megrendezésre Szepsiben. A hagyaték látogatható, kutatható Stószon és Somorján. (Fábry levelezése az egyszerűbb hozzáférés érdekében a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetben nyert elhelyezést.)

A Csemadok Országos Elnöksége 2017. november 4-én tartott tanácskozásán arról határozott, hogy 2018-tól fogva a Fábry Zoltán-díjat a magyarság Kárpát-medencei összefogásáért dolgozó nem szlovákiai személy kaphatja. A díj egy plakettből, és a díjról tanúskodó oklevélből áll. A Fábry Zoltán-díjat a magyar kultúra napjának felvidéki ünnepségén adjuk át a kitüntetettnek. 2018-ban a Fábry Zoltán-díjat a vajdasági Dudás Károly kapta.

 

Fábry emlékezete

 

Fegyver s vitéz ellen

Van Stószon egy elárvult ház a Bódva-patak ás a hársfa sor mentén, melyben egykor magam is többször megfordultam. Utolsó lakóját sorsa – még kamaszként – az első világháborúba sodorja. Fábry Zoltán csodával határos módon megmenekül az orosz katona szuronyának gyilkos döfésétől, ám lelkén egy életre sebet ejt a szörnyű élmény. Az ifjú embert még a háború befejezése előtt leszerelik, de tüdőbaja szanatóriumba kényszeríti, onnan pedig haza, Stószra, szülőföldje fenyveseinek gyógyító oltalmába.

Fábry Zoltán már fiatalon felismeri, hogy a háború éppen olyan alattomosan épül heteken, hónapokon, éveken át a társadalom szöveteiben, mint a rák. Megszenvedi a huszadik század szörnyűségeit, de leleplezi, hogy a mások fölötti hatalom megszerzése, s a kapzsi zsákmányvágy okozza ártatlan milliók lemészárlását. Ugyanakkor tudatosítja: egyetlen ember is sokat tehet a világ harmóniájáért. Egész életében fegyver s vitéz ellen hadakozik a könyveiben. Így válik a második világháború után a Csehszlovákiában élő magyar nemzeti közösség szellemi vezetőjévé. Mindig a kiszolgáltatott embert védi az embertelenségben, s a béke igaza mellett érvel. Együtt érez a második, még szörnyűbb világégés után megnyomorított magyarokkal – nagyszüleinkkel, szüleinkkel, velünk. Tisztelik, becsülik, szeretik őt, mert igazat mond, mert becsületes, mert mindnyájunkért áldozatot hoz.

És ő, aki vallotta, hogy a kisebbségek legnagyobb fegyvere a makulátlan erkölcs lehet, 1947-ben, titokban vezetett naplójába ezt írja: „Minden közösségi erkölcs eltörpül a jézusi mellett: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”

Batta György, író

 

Ajándék Stószról

1967-ben, amikor Fábry Zoltán a hetvenedik születésnapját ünnepelte, én Buzitán tanítottam, s az alapiskola pedagógusai és tanulói nevében levélben köszöntöttük fel őt. Az író válaszolt a jókívánságokra. Megírta, hogy figyelemmel kíséri az általunk végzett sikeres munkát, és három ajándékot küldött nekünk egy (kézjeggyel ellátott) fényképet, a Palackposta c. könyvet, és egyik tanulmányának kéziratát. Sajnos az 1968-as forrongó események miatt halogattuk a meglátogatását, s közben – váratlanul – meghalt. Fábry Zoltán „stószi őrhelynek” nevezett posztját megtört egészséggel is vállalta és sohasem hagyta el. Mindig megvédett bennünket, felföldi magyarokat, ha igazságtalanul bántottak: hazai nemzeti közösségünknek amolyan jóságos és figyelmes nagyapja volt. Igazolja ezt a végakarata: mindenét ránk hagyta. Megtartani őt és hagyatékát: tisztesség dolga!

Máté László

 

Udvari fényképészének nevezett

Fábry Zoltánnal tizenötéves kassai iparistaként találkoztam először. Én már akkor is fényképeztem: nyakamban lógott egy korabeli fényképezőgép, s egy táskás villanófényes berendezés tekeredett a mellkasomra. Mivel filmezni is szerettem volna, háromkilós kamera húzta a vállamat. A szíjak összegabalyodtak, s erre az író is felfigyelt. Megsajnált, s már pózolt is a készülő képekhez, pedig ez szöges ellentétben állt természetes szerénységével. Később gyakrabban találkoztunk, a kassai kórházban is meglátogattam. Fábry Zoltán szerette a fiatalokat. A kassai ifjúsági klubok tagjai gyakran meglátogatták. Ő hívta fel a figyelmemet Németh Lászlóra és Illyés Gyulára. Halála mai napig fájó emlékként él bennem, s miközben a róla készített fényképeket nézegetem, arra gondolok, egyre jobban hiányzik belőlünk egy Zoli bácsihoz hasonló, igazi ember.

Kolár Péter

 

Fábry Zoltán levele a Csemadok Központi Bizottságához

 

Stósz, 1969. október 5. Fábry Zoltán levele a Csemadok Központi Bizottságához, amelyben a Csemadok és az Új Szó vitája kapcsán aggodalmát fejezi ki a magyar kisebbség egységének megbomlása miatt.

A CSEMADOK KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK

Betegen és aggodalommal szólok Hozzátok. Ne kívánja most tőlem senki, hogy mondanivalóm stiláris és szerkezeti szempontból tökéletes legyen. Napok, sőt hetek óta a CSEMADOK és az ÚJ SZÓ vitája az, mely nyugtalanít. Itt és innen egy belső viszálykodás magja kél: összefogás helyett egymás elleni torzsalkodás. Miért kellett egy, a kö- rülményekkel számoló reális megnyilatkozást alibikereséssé degradálni?! Ennek és az ilyenfajta perlekedésnek — a CSEMADOK keretén belül — végeredményében a szlovákiai magyarság issza meg a levét: a CSEMADOK jelenti ma az összegező magyar fórumot. Nekünk luxus a késhegyig menő vitatkozás, mert egymást és egymásban a magyar kisebbségnek is tartozó felelősséget — tehát jövőbeni sorsát — bunkózzuk le. Latra ezért minden szót és tettet: mennyiben használunk vagy ártunk vele önmagunknak, a szlovákiai magyar kisebbségnek? A párt és a magyar kisebbség egymást erősítő ügye és viszonya jelenti ma az első napirendi pontot. És itt mindjárt — in medias res — ki kell jelentenünk: kisebbségünk sorsa, léte a jelen adottságok között a párt sorsával áll vagy bukik. Az ok világos és egyszerű: a pártnak és a magyar kisebbségnek egyformán a jobboldali szlovák sovinizmus felülkerekedése jelenti a legfőbb veszedelmet: a fasizálódás lehetőségét. Ne felejtsük el, mi volt 1968-ban, amikor a szlovák reakciós sovinizmus csak a magyarok kitelepítéséről tudott beszélni. A listákat már szorgalmasan gyártották: győzelmük a mi pusztulásunkat jelentette volna: szétszóródásunkat. A szlovák soviniszta áramlatok megfékezése a párt működésének az eredménye, és amit kisebbségi síkon elértünk, azt a párt segítségével értük el. De akkor ne essünk át, a dolgok közepébe vágva, kerülgetés nélkül. a ló másik oldalára, és e szlovák sovinizmus elfojtása jogán és kötelességén ne tétessék egyenlítő jel a magyar kisebbség jogos elemi követelései kapcsán, mondván, hogy ennek hangoztatása nacionalista csökevény. A mi ügyünk nem soviniszta vadhajtás, de elemi létkérdés: ember és emberség ügye, az élethez szükséges éltető levegő, az ózon, mely nem más, mint a magyar nyelv. Erről és nem másról van szó. Nem akarunk és nem is tudunk süketnémák maradni. Jogaink és kötelességeink internacionalizmusunkból fakadnak. Nem is lehet másképp. A marx-leninizmus törvénye e tekintetben megmásíthatatlan és értünk szól. A kisebbségi jogok rendezése a párt erkölcsi velejárója. Ha kisebbségi síkon a többség átlépi: az internacionalizmus fizeti meg az árát. Internacionalista kötelességeit és jogait csak az a kisebbség tudja teljesíteni és gyakorolni, melynek jogait épp az internacionalizmus biztosítja és garantálja. Sérült és sértett kisebbségek könnyen megzavarhatják a közösség vegyi összetételét és hitelét. Szocialista közösséget csak megelégedett, egyforma jogú, egyformán megbecsült tagokkal lehet építeni és biztosítani. Napirendi pontunk tétele világos és egyszerű: ha a magyar kisebbség potenciális elfojtója a szlovák sovinizmus, akkor jót és életet a jelenlegi helyzetben csak e fasizálódó sovinizmus fékezőjétől, a párttól várhatunk. De most mi történik berkeinkben? A párt adta lehetőségek kihasználása helyett viszálykodások törnek ki sorainkban, melyek azzal fenyegetnek, hogy önmagunknak sikerül épp a párt által biztosított és elért eredményeket felrobbantani, és így mi magunk leszünk azok, akik a párt adta lehetőségeket illuzórikussá tesszük saját sorainkban. Ezt az öngyilkosságot kell megakadályozni. Ez az utolsó alkalom, hogy kisebbségünk éljen a lehetőségekkel. Ha ezt elmulasztjuk, ha kicsinyes belső torzsalkodásokkal megzavarjuk, úgy semmi sem ment meg minket a pusztulástól. Párt- és állami segédlettel — ha még döcögőn is — szervezettséget, keretet biztosítanak nekünk, melyet csak ki kell tölteni tartalommal: önmagunk erejével. Ha e keret tartalom nélkülinek — tehát gerinctelennek — bizonyul, akkor önmagától omlik össze. És akkor — elvégeztetett. De a felelősség emberek, párt, magyarok, jövő és történelem előtt a miénk! Elsősorban csak annyi a miénk, amennyit mi magunk okosan és céltudatosan biztosítani tudunk magunknak. A párt adta keret huszonöt év folyamán a legnagyobb lehetőség. De ha ezt a lehetőséget magunk közti perlekedéssel gyengítjük, akkor a párt ezt kész tényként nyugtázza: ti magatok akartátok így, ti csináltátok, mi moshatjuk a kezeinket. És így nemcsak a szlovák sovinizmus jelenti a fő veszedelmet, de mi, kisebbségi magyarok, akik maguk alatt vágják a fát. Pedig elsősorban és főképp tőlünk függ az itteni magyarság sorsa és jövője. Mi vagyunk felelősek a jelen és jövő előtt azért, hogy miként sáfárkodtunk a ránk bízott kinccsel és lehetőséggel. Ne keressünk majd bűnbakot ott, ahol mi magunk voltunk a bűnösök! Legyünk internacionalizmusunkhoz és magyarságunkhoz egyformán hűek. Ötvenéves kisebbségi lét van a hátunk mögött. Kiérésünk, kiformálódásunk, célkitűzésünk egy szóban összegeződött: vox humana! Emberséggel, emberségesen élni. Ez a „szlovenszkói küldetés” fasizmus idején, a fasizmussal — tehát az embertelenségi maximummal — szemben szövegeződött. Önmagunk adta jelzőként használjuk, de ma már határokon túl is rácsodálkoznak. És ez a vox humana követeli meg tőlünk a szocialista humanizmus legfőbb törvényét: az emberséget.

Bizalmatokból a CSEMADOK örökös díszelnöke lettem. Az „örökös” szó magához vonzza az „örökség” fogalmat. Én már nem sokáig leszek veletek, köztetek; arra kell gondolnom, mi lesz velem, mi jön utánam, mi lesz velünk, mi lesz veletek szlovákiai magyarok?! A folyamatosság az életünk és ennek nem szabad megszakadni. Veletek akarok lenni és maradni. Életművemet — a vox humana „stószi mértékét”, fenntartását, folyamatosságát — Rátok testálom, ahogy vagyonomat, materiális és szellemi hagyatékomat végrendeletileg is a CSEMADOK-ra hagytam. Legyünk és maradjunk méltók egymáshoz: magyarságunkhoz, internacionalizmusunkhoz, a szocialista humanizmushoz, szlovákiai küldetésünkhöz: a vox humanahoz!

Š t ó s, 1969. október 5. Fábry Zoltán

Fegyver s vitéz ellen