Végső búcsú Szabó Rezsőtől

Végső búcsú Szabó Rezsőtől

A család tisztelői és barátai 2018. február 23-án, pénteken délután, a pozsonyi krematóriumban vettek végső búcsút Dr. Szabó Rezsőtől, a Csemadok egykori főtitkárától, társelnökétől. A Csemadok-család nevében Bárdos Gyula, elnök búcsúzott Rezső bácsitól. A búcsúztató szövegét az alábbiakban közöljük.

 

Tisztelt gyászoló család, tisztelt gyászoló gyülekezet!

 

Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,

Amikor ők maguk már nincsenek köztünk.

Ezek a fények különösen csillognak. 

Ha sötét az éjjel: mutatják az utat.

 

Ilyen ember Szabó Rezső, akinek neve összeforrt a Csemadokkal. Az iskolai éveit idehaza töltő, jogi tanulmányait Budapesten kezdő és onnan hazaérkező fiatalember 1952-ben a Csemadok munkatársa lesz. Erről így vallott néhány évvel ezelőtt: „Az első munkahelyem a Csemadokban volt. Hatvan évvel ezelőtt ez volt az egyetlen olyan szervezet Csehszlovákiában, ahová az emberek kérdéseikkel, ügyes-bajos gondjaikkal magyar nyelven fordulhattak“. Röpke három év elteltével a Csemadok Központi Bizottságának titkára lett, majd egy rövid ideig a Szövetség hetilapjának, a Hét-nek a főszerkesztője, de 1960-ban már a Csemadok főtitkára, egészen 1968-ig. Abban az időben, amelyet a második hőskornak szoktunk nevezni, s amikor nagyon fontos dolgok történtek szervezetünk életében. Ennek a kornak a tanúi, volt kollégáink mindig is emlegették, ahogyan Szabó Rezső, az akkori főtitkár bepakolta az éppen ráérőket a szolgálati kocsijába. Nyakukba vették a vidéket, hogy meglátogassák azokat a szervezeteket, ahol aznap éppen történt valami. Élete végéig vallotta: nincs jobb a személyes kapcsolatnál; az emberek véleményét meg kell hallgatni, de főleg: meg kell hallani. Rezső bátyánk tehát nemcsak meghallgatta, hanem meg is hallotta az emberek és a kor szavát. Járta a vidéket, beszélgetett az emberekkel, így alkothattunk elbeszélései alapján hiteles képet a csemadokos munkáról. Mert ha csupán a korabeli hivatalos sajtóra, vagy a testületek jegyzőkönyveire támaszkodnánk, sose tudnánk meg a valót.

1968-ban Szabó Rezső egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik tételesen megfogalmazták a szlovákiai magyarság követeléseit. A megtorlás nem maradt el. 1970-ben ugyan kizárták a Csemadokból, de nem tudták kizárni a Csemadok-tagok szívéből, akiknek mindig is maradandó élmény volt a vele való találkozás.  Csemadokos harcostársaival, azokkal, akikben nem csalódott, folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Egy idő után sikerült őt meggyőzni: érdemes ismét visszatérni, szólni az emberekhez, meghallgatni a véleményüket. Rábeszélésre ugyan, de a nyolcvanas évek elején már sűrűbben látogatott el közénk. Tudtuk, nem félszből, de féltésből nem jött addig is gyakrabban. Sokak számára felejthetetlenek azok a Galántai- és Pozsony-vidéki választmányok által messze a járások határain kívül szervezett tanácskozások, amelyeken már jelen volt. És segített rábeszélni, meggyőzni a hozzá hasonló sorsra jutottakat, hogy érdemes ismét bízni a Csemadokban és a csemadokosokban, hiszen felnőtt egy új generáció. Így érkeztünk el 1989-hez. A Csemadok pozsonyi székházában tartott emlékezetes december 6-iki tanácskozáshoz, amelynek a híresztelésekkel ellentétben korántsem volt ad hoc jellege, s amelynek az előkészítésében Szabó Rezsőnek oroszlánrésze volt. Rengeteg találkozáson, hosszabb-rövidebb kávéházi megbeszélésen alakult ki a menetrend. Az eredmény ismert, ahogy ismertek a ´89-es novemberi-decemberi események következményei is. Rehabilitációk, társelnöki, alelnöki tisztség vállalása; harc a megváltozott körülmények között a Szövetség jobb létezési feltételeiért. A harcosabb napok után pedig az aprómunka, amelyet ismét szívesen vállalt. Alapos ember lévén mindent tüzetesen átgondolt. Ha kellett, akkor az első ajtónállóval, ha szükséges volt, akkor a miniszterrel, vagy a kormányelnökkel találta meg a jó ügy érdekében a közös hangot. Rengeteget kilincselt társaival együtt a Csemadok pozsonyi épületének a megszerzéséért – sikerrel. Időnként el is jött ide: érdeklődni, beszélgetni, vagy a pozsonyi alapszervezetek rendezvényeire. A Csemadok Életmű Díját - az elsők között kapta meg.

Aztán egy ideje látogatásai el-elmaradoztak. „Majd legközelebb, addig is figyeli a munkánkat” - kaptuk a választ érdeklődésünkre. De már nem jön többé. Higgadt tanácsai, a bonyolult kérdésekre adott megnyugtató válaszai, józansága, tapasztalata – mindez hiányozni fog. Persze, tudjuk: „A szeretet mindig legyőzi azt, amit halálnak hívunk. Ezért nem kell megsiratnunk a szeretteinket, hiszen továbbra is mellettünk maradnak.”

Utolsó személyes találkozásunkkor a lelkemre kötötte: ne feledd, a Csemadoknak mindig a közösséget kell szolgálnia, mert ez a küldetése. Rezső bátyánk, nyugodj békében!